...
...
...
Hahó, van még itt valaki? :D
Hát, sok szeretettel üdvözlök mindenkit ismét a blogon. Bár az elmúlt fél évben nem volt bejegyzés, én azért nem tűntem el teljesen, és továbbra is itt vagyok. Legyen elég annyi, hogy a sulis tevékenységeim nem nagyon engedték, hogy mellette blogot vezessek, de ez remélhetőleg majd változni fog a jövőben.
Néhány szót a rövid-, közepes- és hosszabb távú terveimről: annyi bizonyos, hogy ha én itt lelkileg és fizikailag és minden egyéb tekintetben rendbe tettem magam, akkor vissza fogok térni, viszont valószínűleg teljesen új bloggal és új névvel. Ezt azért szeretném mindenképp megcsinálni, mert már kezdem azt érezni, hogy bár sokáig a Magamban beszélek volt a második otthonom, már nem érzem magam annyira igazán otthon a blogomon. Ezért arra gondoltam, hogy egy teljesen új blog, tiszta lappal, új külsővel és nekem egy új név talán egy új, nagyobb lendületet adna nekem a blogoláshoz, mert egyébként nagyon szeretem ezt csinálni.
Most, hogy mindezt letisztáztuk, STORYTIME!! Rengeteg minden történt velem az elmúlt időszakban, amikről többször éreztem, hogy érdemes lenne írni, de nem tettem meg. Ezt is szeretném majd újra lendületbe hozni egyébként az új blogon, de erre majd még pár hónapot várni kell. Többek közt túl vagyok életem első sikeres vizsgaidőszakán, valamint egy sikeres egyetemi féléven.
Viszont ami itt egyik nap történt, hát azt muszáj elmesélnem, úgyhogy vágjunk is bele.
Történt az, hogy vérvételre kellett mennem a kórházba, amit továbbiakban laborvizsgálatnak fogok nevezni, mert már magától a szótól rosszul vagyok. Az, hogy miért kellett elmennem, részletkérdés, legyen elég annyi, hogy a nőgyógyászati osztályra kellett mennem, és anyám hibájából. Jó, nem szó szerint az ő hibájából, mindenesetre őt hibáztathatjuk érte. Így aztán anyu volt is olyan jó fej, hogy a reggel hét órási időpontra bevállalta, hogy elcipel a kórházba, amit amúgy jól is tett, mert hogy magamtól inkább egy oszlopba kapaszkodva sírtam volna, az hótt ziher.
Megbeszéltük, hogy megpróbál bejönni velem (a hangsúly a megpróbál szón van), az előbbi okból kifolyólag, hogy már a vérvétel szótól is az ájulás kerülget, így kéne valaki, aki majd összevakar a padlóról, vagy esetleg elszállítja a holttestemet vagy valami.
Megérkeztünk a kórház bejáratához, ahol olyan hangulat fogadott, hogy... hát nem is tudom. Nem jártam a kórházban azóta, hogy kitört a járvány, úgyhogy igen csak meglepett a látvány. Nagyjából a Vészhelyzet és az Ötödik hullám keresztezéseként tudnám leírni, az Ötödik hullámban valahogy így képzeltem el azt a helyet, ahol az emberek agyát buzirgálták az idegenek. Tele van minden maszkos, plasztikfedős fejű emberekkel, akik csak ordibálva tudnak kommunikálni, mert máshogy a harminc réteg alól nem hallatszik ki a hangjuk. Oda is mentünk a két Covid-állomás közül az elsőhöz.
Na, itt már tudtam, hogy nem kell, előbb murdelek meg, mint hogy valami kiskatona masírozzon el velem a nőgyógyászatig.
Fel is megyek boldogan az emeletre, meg is találtam az ajtót, majd helyet foglaltam a folyosón. Az egész folyosón sokan voltak, de az én ajtómra csak olyan tízen várakozhattunk. Cseppet sem volt kellemetlen - sok terhes nő, meg én. Egyébként meglepően sok fiatal kismama volt ott. Mindenesetre egyszer csak kijön a nővér, elkezdi sorolni a neveket: ilyen -né, olyan -né, Kovácsné, Szabóné, meg az a néhány, akinek becsúszott a gyerek - meg persze én. Begyűjtötte a papírokat, aztán visszament, én meg ültem tovább ott Szabónéékkel. Gondolkodtam, hogy mi a fene lesz itt, mert nekem ugye hétre volt az időpontom, de az volt kiírva, hogy héttől nyolcig a cukorterheléses vizsgálatokat tartják, gondolom összes terhes barátném oda jött. Mondom szép lesz, ha nyolcig itt kell ülnöm, amíg mindenkit kicukroznak. De mázlim volt, mert egyszer csak megjelent a nővér, és a nevemet mondta. Ahogy felálltam, azért éreztem az összes Kovácsné szúrós pillantását a hátamban, és nem tudtam eldönteni, minek szól: annak, hogy a kis csicska, aki úgy néz k, mint egy 16 éves, pedig már betöltötte a húszat, előbb bejut, mint ők, vagy netán azt hitték, hogy én is a babavárók csapatát erősítem, és mivel 16-nak nézek ki, ezért esetleg azért néznek csúnyán, mert ilyen fiatal vagyok. Na, mindegy, be is jutottam, a nő rögtön le is vágott egy székre és kapta a tűt, mire akaratlanul is szisszentem egyet, de hát mondta, hogy jaj, semmi baj, kapaszkodjak a szekrényajtóba mellettem, PAFF! Már be is vágta a tűt. Én egyszer elkövettem azt a hibát, hogy pont odanéztem, amikor azt hittem, hogy végzett, de nem így történt. Onnantól én annyira meredten a plafont bámultam, hogy egyszer csak a nő szólt, hogy amúgy már kész vagyunk. Megköszöntem a feledhetetlen élményt, majd távoztam vissza Kovácsnéékhoz.
Lefelé menet ismét elhaladtam az Ötödik hullám teljes szereplőgárdája mellett, akik mindenkit arról faggatnak, hogy van-e covidos a családban, esetleg ő volt-e covidos, köhög-e, volt-e láza, stb stb. Kérnem kellett volna tőlük autogramot, de nem volt nálam a könyv.
Hát, ennyi lett volna a mai kis sztorizgatós bejegyzésem, remélem, nem bánjátok, hogy ilyen random visszatérést produkáltam. Nem tudom, mikor várhattok legközelebb, de előbb-utóbb jelentkezem, addig is
legyetek jók!
